Többen kérdeztétek tőlem, hogy azért ugye nem olyan rossz? És bíztattok, hogy kibírjam...
Most szeretném leszögezni - bár nagyon jól esnek a bíztató szavak- de minden nehézség ellenére jól érzem magam! Persze vannak rosszabb pillanatok, de ehez nem kell sehova utazni, ez megvan otthon is. Meg különben is, ilyen tapasztalatok is kellenek. Ugyebár ami nem öl meg az megerősít:) Ez még csak a harmadik hetem, és szerencsére azért sokkal több a pozitívum, mint a negatívum. Különben is, jó ez így, nem mehet minden mindig simán, na meg lehetne rosszabb is:)
Hamar rájöttem, hogy "rendszeresség", mint fogalom itt nem létezik. Időszakos rendszeresség van csak, ami azt jelenti az én olvasatomban, hogy két- három naponta borul a meglévő rendszer és egy új lép érvénybe. El Coto-n, La Rana-n, Sevillában más és más törvények uralkodnak. Résen kell lenni, hogy mikor, hol, ki a rendszer feje, és persze az alvezérekre is nagy figyelmet kell fordítani. Nyaranta ennek a családnak ez egy életforma, vándorló életmódot folytatnak, mint ősapanyáink, csak már a modern világ eszköztárát használva. Lehet ennek az életformának köszönhető, hogy a srácok rengeteg levezetetlen energiával rendelkeznek. Nem sportolnak - lehet ezek csak a nyárra vonatkoznak. Az, hogy "lovagolnak" a farmon három métert, szintén nem nevezném mozgásnak. Napok is eltelnek úgy, hogy a lakásban vagyunk, tv-t néznek, rajzolnak, vagy ami a legtöbb energiájukat emészti fel, hisztiznek és verekszenek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi felgyülemlett, rejtett agresszió lehet egy kisgyerekben. Ha nem tetszik nekik valami rögtön ordítanak -mondjuk ez nem újdonság, így kommunikálnak-, csapkodnak, ütnek, rúgnak, hisztiznek és bőgnek. Szobájuk ajtajára bőven ki lehetne írni, hogy "vigyázat! csípek, rúgok, harapok!".
A tegnap délután eséllyel pályázik a "legrosszabb, legkeményebb pár óra" címre. Az a káosz, az az őrület, ami volt... Reggel jó kedvel ébredtem, lelkem boldogsággal tele, "azért sem fogják elrontani a boldogságom". Ezt az érzést már csak az fokozta, hogy szabadnapom lesz! És végre nem vasárnap van! Tudom, én vagyok a hibás, elrontottam. Amint kiderült, hogy szabadnapom van, menni kellett volna rögtön. Öltözés, telefon zsebre és indulás. Elszúrtam, maradtam. Hamar kiderült mégsem lesz annyira szabad ez a szabadnap. Az Anyukának közbejött valami - családi gondok- és el kellett menniük. "Tudnál vigyázni a gyerkőcökre? Persze!" Akkor még nem is sejtettem, milyen könnyelmű kijelentést tettem. Az ajtó becsukódott, a bömbölés elkezdődött.
Két óra kiabálás, verekedés "niki que te vayas!" ( kb annyit jelent, hogy "takarodj"), rohangászás, sírás, ordítás, sikítás. Fegyelmezni nem fegyelmezhetek, így elég nehéz volt. Persze jött a kérés, hogy "ugye nem mondod meg anyunak?!". Dehogynem. Így jártatok. Anyuék hazajöttek, mindenkinek irány az ágya, persze bömbölés és kiabálások közepette. Biztos jobban megkedveltek. Este a szokásos bocsánat kérés, és puszi. Ma már sokkal jobb volt. Mintha mi sem történt volna.
Na de megyek, kihasználom a maradék másfél óra szabadságom, aztán várnak a ruhák.
A két hetes utazás előtt, három gyerekre vasalni tiszta élvezet. Nem elég, hogy a polók és nadrágok akkorák mint a vasaló alja, de még az alsóneműt is ki kell vasalni! Bezony ám! Gyűrötten nem lehet felvenni. Bár amekkora alsót hordanak, annyi anyag sincs benne, hogy meg tudjon gyűrődni:)
Viszlát később.
Nyüff°
